A szociáldemokrata pártok a II. világháború óta a skandináv országok legerősebb pártjai - Svédországban például az elmúlt ötven évből mindössze tizet töltöttek ellenzékben - így lehetőségük volt „létrehozni” a demokratikus szocializmus egy igen sikeres változatát, az úgynevezett északi vagy skandináv modellt. Ennek a modellnek az alapja az erős újraelosztó állam, a munkaerő-piaci kérdések korporatív rendezése, politikai és gazdasági konszenzusok keresése.
A skandináv társadalmakban, ha úgy tetszik minden feltétel adott volt egy ilyen típusú rendszer kiépítéséhez. A társadalom szerkezetének adottsága volt ezekben az országokban a jelentős szabad paraszti réteg, amely nem szenvedett feudális elnyomástól, csekély számú és nem túl erős nemesség és burzsoázia, valamint a parasztsághoz erősen kötődő, alapvetően vidéki munkásság. A politikai rendszert már korán a különböző társadalmi, rendi csoportok közötti konszenzus keresése jellemezte: a hadsereg jelentős részét kitevő szabad parasztágot nem lehetett semmibe venni a politikai döntéseknél, így a parasztság a rendi parlamentben önálló rendként képviselte magát, méghozzá sikeresen. Fontos a térség későbbi politikájának megértéséhez tudni, hogy a skandináv országokban (Dánia kivételével) a liberalizmusnak nem alakult ki hagyománya. Ez részben a parasztság és a vidéki munkásság közösségi életformájának köszönhető, részben (talán nagyobb részben) pedig annak, hogy a burzsoázia jó kapcsolatokat ápolt a bürokráciával, így nem állt érdekében az állami befolyás gyengítése.
A munkásság, amely a kontinens más területeihez képest Skandináviában viszonylag későn alakult ki, hamar centralizálódott, és a munkaadókkal szemben a szakszervezetek egy szövetségbe (az LO-ba) tömörülve képviselték érdekeiket, amire válaszreakcióként megalakult a munkaadók közös szervezete (SAF). Az állam szerepet vállalt a két erős érdekcsoport közti közvetítésben, viszont nem tolerálta a tripartit tárgyalástól eltérő érdekérvényesítési módszereket, így kialakult a munkaerő-piaci problémák kollektív, intézményes megoldásának kultúrája. Ezt tette hivatalossá Svédországban az 1938-as Saltsjöbadeni Egyezmény, mely az LO, az SAF és az állam között köttetett, és melyben a szakszervezetek kormányzati befolyást, a munkáltatók munkaerő-piaci békét nyertek, a szociáldemokrata kormány pedig azt, hogy a tőkések elfogadták a jóléti politikát, annak pénzügyi terheivel együtt.
Fontos még a térség politikai kultúrájának kialakulásában, hogy a skandináv országokban a bürokrácia társadalmi ellenőrzés alatt állt és áll ma is, a polgárok betekinthetnek a hivatalos ügyiratokba és ügymenetek folyásába, a visszaéléseket és korrupciót elkerülendő pedig külön hivatalokat és intézményeket hoztak létre, például az ombudsman intézményét.
Svédországban a szociáldemokraták a ’29-’33-as világválság után váltak az ország legfontosabb politikai erejévé. Az erősen megosztott jobboldali pártok belebuktak a válság kezelésébe, a baloldal viszont a New Deal-hez nagyban hasonlító, erős állami beavatkozásra és közmunkákra alapuló programmal sikeresen vette az akadályt. Innentől kezdve vált az SAP a Riksdag legnagyobb pártjává, de általában szüksége volt az agrárpártok külső támogatására. Ez gátolta meg a baloldal legerősebb pártját az esetleges radikalizálódástól. Ugyan az SAP-ből kiváltak szélsőségesebb csoportok, ez azonban nem tudta megrengetni a szociáldemokraták hegemóniáját a politikai paletta baloldalán és a szakszervezeti tagok között sem. A munkásság és más társadalmi csoportok támogatásának és a térség politikai és gazdasági kultúrájának köszönhetően az SAP megkezdhette a széles körű jóléti rendszer kiépítését, terjeszthette a szolidaritás és az egyenlőség eszméit, amelyek hamarosan a társadalom általános értékeivé váltak, amely értékek kétségbe vonása szalonképtelenné tett bármilyen politikai csoportosulást. Kimondhatjuk tehát, hogy az SAP politikailag, ideológiailag és morálisan is dominánssá vált Svédországban. Ahogy Per Albin Hansson, a párt talán legmeghatározóbb vezetője (és 1932-től 1946-ig az ország miniszterelnöke) megfogalmazta: a szociáldemokraták célja, hogy az állam a „Nép Otthona” (Folkhem) legyen, amely úgy vigyáz minden egyes állampolgárra, ahogy egy család vigyáz minden tagjára. Az így kialakult modellben az erős állami jelenlét megkísérelte kiegyenlíteni a nagy társadalmi különbségeket, mondván, hogy egy nagy osztálykülönbségekkel rendelkező társadalom annak minden tagjára nézve veszélyes, de nem fosztotta meg a polgárokat a tulajdonuktól, a vállalkozás lehetőségétől és a szabadságuktól. Így a svéd társadalom nem csak egy viszonylag egyenlő és igazságos, de gazdaságilag is sikeres társadalom lett, amit a Guardian publicistája egyenesen a világon valaha volt legsikeresebb társadalomnak nevezett.
A svéd pártok politikai konvergenciája az 1970-es években, az olajválság hatására kezdődött, de pont az ellenkező irányba, mint manapság. A ’70-es évek elején a szociáldemokrata kormány és az LO olyan reformokat hirdetett, amelyek növelték volna az állami beavatkozás mértékét, és csökkentette volna a tőkés befolyást a gazdaságpolitikába. Az üzleti szféra ellenezte a reformokat, és válaszreakcióként az SAF jelentős kampányt indított a szabadpiaci elképzelések és neoliberális gazdasági koncepció népszerűsítésére. Intézeteket alapítottak, vitákat szerveztek, közgazdasági tanszékeket támogattak, hogy azok a Keynes-i tanok helyett a klasszikus közgazdaságtant oktassák, és jobboldali politikusokat támogattak. A kampánynak meg is volt a hatása, a Mérsékelt párt ettől fogva kezdte fölvállalni a neoliberális politikát, és a svéd köztudatba is egyre határozottabban beépült az individualizmus gondolata. 1976-ban jobboldali koalíció kezdte meg kormányzását, amely változtatott ugyan az addigi gazdaságpolitikán, de az alapvető kérdésekben, mint például az állami beavatkozás, nem tért el a szocialista hagyománytól, részben a szakszervezetek erős nyomása miatt. 1982-ig ugyan jobboldali pártok alkották a kormánykoalíciót, ám annak összetétele többször is megváltozott a pártok közti törésvonalak miatt. A válság megoldásának feladata ismét a baloldalra maradt, amely a bérek befagyasztásával, az állami szerep csökkentésével és a privát szektor támogatásával tudta viszonylagosan helyreállítani a termelést és az exportot, csökkenteni a munkanélküliséget. Az ország recesszióba csúszását azonban nem sikerült teljesen megállítani. 1991-ben a Carl Bildt vezette jobboldali kormány már határozottabban látott neki a jóléti rendszer leépítésének, mondván, hogy nincs más út, ami kivezetne a válságból. Hogy ez nem csak egy, Thatcher asszonytól kölcsönzött hangzatos jelszó volt, jól mutatja, hogy az ellenzéki szociáldemokraták a kormány két válságkezelő csomagját is támogatták. Azonban, immár harmadszor a svéd történelemben, a jobboldal elvesztette a választásokat, mivel nem tudott megbirkózni a recesszióval, a baloldali kormány pedig ismét ott folytatta a megszorításokat, ahol az előző abbahagyta. A két nagy svéd párt között tehát a ’80-as évekre gyakorlatilag csak ideológiai különbségek maradtak, szakpolitikaiak nem. Míg a jobboldal az állami jelenlét visszaszorítását és a piacosítást elvi okokból támogatta, a baloldal a válságok megoldása érdekében nyúlt ezekhez az eszközökhöz. Több legitimációja is volt a baloldal által végigvitt megszorításoknak, a svéd társadalom könnyebben fogadta el, hogy azok szükségesek egy olyan kormánytól, amely ideológiai alapon nem hajtana végre ilyen intézkedéseket.
A Mérsékelt Párt 2003-ban komoly változáson ment keresztül. Miután a 2002-es választásokon mindössze a szavazatok 15.3%-át szerezték meg, az új elnök - azóta miniszterelnök - Fredrik Reinfeldt felismerte, hogy a jóléti modell megkérdőjelezésével, az adócsökkentésre és deregulációra építő politikával nem lehet többet választást nyerni Svédországban. A párt az ő vezetése alatt a politikai centrum felé mozdult el, még a párt plakátjainak kék színét is halványabbra cserélték. Az így megváltozott párt ezután magát az „Új Mérsékelt” és a „dolgozók új pártja” nevekkel illette, és a gazdaságpolitikai kérdések helyett a szociális kérdésekre kezdett fókuszálni. A 2006-os választás kampányában a mérsékeltek vezette jobboldali választási szövetség által legtöbbet hangoztatott téma, az SAP kormányzati alakalmatlansága mellett, a növekvő munkanélküliség volt. A jobboldal arra hívta fel a figyelmet, hogy ugyan az elmúlt 10 évben a növekedés nagy volt, sokan kiestek a munkaerő-piacról. Ahogy Reinfeldt 2008. február 26-án a London School of Economics-on tartott beszédében elmondta: „Svédország egy gazdag ország volt szegény és kirekesztett népességgel”. Állítása szerint körülbelül egy millió ember volt munkanélküli és másfél millió függött erősen a szociális juttatásoktól. Míg az SAP a közszféra kiterjesztésével és a szolgáltatások bővítésével kampányolt, addig a Szövetség azzal, hogy a jóléti szolgáltatások nem elsősorban a juttatásokat jelentik, és akkor igazságosak és hasznosak, ha minél több ember járul hozzá a finanszírozásához, vagy másképp megfogalmazva „Ha több ember dolgozik, többet lehet elosztani”. A jobboldali program – azóta megvalósuló kormányprogram - alapja a kis és közepes keresetűek adókedvezményben részesítése, a munkanélküli juttatások csökkentése és a szabályozás változtatása, a hátrányos helyzetűeket (fiatalokat, időseket, bevándorlókat vagy régóta munkanélkülieket) alkalmazók támogatása, átképzési programok számának növelése és a vállalkozók bátorítása. A program meggyőzte a svédeket, a Szövetség a szavazatok 48,2%-át szerezte meg, ebből a mérsékeltek jussa ebből 26,2%. A jobboldali koalíció minden társadalmi rétegből és korosztályból csábított el szavazókat az szociáldemokratáktól, akik a Zöld Párttal és az anno az SAP-ből kivált Baloldali Párttal indultak együtt.
A jobboldali kormány immár több mint két éve kormányoz Svédországban. Reinfeldt Londonban, amikor a kormány munkaerő-politikájáról beszélt, azt mondta, hogy a svéd munkaerőpiac 20 éve nem volt ilyen jó, 2007-ben négy átlagosan 4 percenként állt munkába egy svéd, aki addig állami juttatásokból élt. Hatalomra kerülése óta a Szövetség kevesebbet beszél a szolidaritásról, mint a kampányban, többet beszélnek arról, hogy a jólét növekszik, mert egyre több ember él létbiztonságban a munkájának köszönhetően. Egy idő után tehát a rendszerre nem is lesz szükség? Ugyan a szociális kérdések központivá tétele a jobboldal közeledését mutatja a baloldalhoz, a gazdaságpolitikában ilyenről szó sincs. Az új kormány nagy léptékű privatizálásba kezdett, magánkézre adtak állami vállalatokat, bankokat és kórházakat, valamint liberalizálták a gyógyszerpiacot. Ezek a lépések elég népszerűtlennek bizonyultak, egy közvélemény-kutatáson a megkérdezettek kevesebb, mint 30%-a támogatta a privatizálásokat. A kormány népszerűsége is csökkent a választások óta. Egy 2008 tavaszi közvélemény-kutatás szerint a legnépszerűbb párt ismét az SAP, és ugyan nem sokkal, de az ellenzéki pártokat többen támogatják (a megkérdezettek 49,5%-a), mint a kormánypártokat (44,5%), a legnépszerűbb politikus viszont továbbra is a miniszterelnök.
Az SAP újra harcra kész. A kudarc után új elnököt választottak Mona Sahlin személyében, aki a párt első női elnöke. Sahlin első, pártelnökként elmondott beszédében önvizsgálatra, majd felkészülésre szólított fel. Azt hangsúlyozta, hogy a polgári kormány alatt nő a kirekesztés, nő a fiatalok munkanélkülisége, a Szövetség lerombolja a jóléti rendszert, és egy olyan világot teremt, ahol nincs szolidaritás és mindenki a saját pénztárcájától függ. Az új vezető is a szociális háló és szolgáltatások bővítése és az LO-val való szorosabb együttműködés mellett érvelt, és hosszú távú programokat kell készíteniük, amelyek magukban foglalják a jobboldal által okozott „károk” helyreállítását. Végül kijelentette, hogy a jóléti rendszer a habarcs, ami összetartja Svédországot, és amely nélkül az ország nem lenne biztonságos a polgárai számára.
Olof Palme, egykori szociáldemokrata miniszterelnök azt mondta egyszer, hogy bármi történjék is, az SAP-nak kell lennie annak a pártnak, amely a környezetvédelem, a munkaerő és a béke kérdésében a leghangosabb Svédországban. A Mérsékelt Pártnak és partnereinek ebből a három kérdésből kettőt már sikerült elorozniuk. Egyelőre úgy tűnik, hogy a polgári koalíció nem került sokkal közelebb a svéd szociális modell elfogadásához, csak megtanult olyan hangon énekelni, amit a svéd választók szeretnek hallani, miközben (nagyon)hosszú távú terveikben már nem szerepel a Svéd Modell, vagy legalábbis sokkal kisebb jelentőséggel, mint most. Tény viszont, hogy Svédországnak van továbbra is az egyik legjobban működő szociális rendszerre és még mindig Európa élmezőnyébe tartozik foglalkoztatás, munkaerő-piaci rugalmasság és esélyegyenlőség terén. Hogy magával a nagybetűs Svéd Modellel mi lesz, azt pedig 2010-ben eldöntik a svédek.
Utolsó kommentek