Aki nem akarja azt a hiú ábrándot kelteni, hogy minden nálunk végzett hallgatónak megfogja majd a kezét, és segíti az elhelyezkedésben, ugyanakkor mindent megtesz, hogy a diplomának valódi értéke legyen.
A politológus-oktatás helyzetéről, a politikusi és akadémiai szerep közti határról, a rendszerváltásról, a konzervativizmusról. Lánczi Andrással beszélgettünk...
POLIP: Ön angol-történelem szakos hallgatóként kezdett, majd felvette melléjük a filozófiát, ma pedig az egyetem politikatudományi intézetének feje. Hogyan lett politológus?
LA: Ez egy lépcsőzetes sor. Először voltam angol-történelem szakos középiskolai tanár, utána a kandidátusimat filozófiai tudományokból védtem meg, a habilitációm pedig a politikatudományban történt. Nyilván lehet azt is mondani, hogy ez egy nagy utazás. Szerintem nem olyan nagy. Mivel a rendszerváltás előtt, nem lehetett politológiát tanulni, nagyon sok politológus kollegának az idősebb generációból - idősebben értem a 45 fölöttieket - az egyik eredeti szakja a történelem volt. Ahogy mondani szokták: a ma politikája a holnap történelme, tehát ez a két dolog nem áll egymástól nagyon messze, szerintem ez egy természetes vonal. Ami az én egyéni vonalamat illeti; a szívem mélyén én mindig is szerettem volna filozófiával foglalkozni. Csak azért nem kezdtem filozófiát tanulni, mert 1975-ben, amikor én felvételiztem az egyetemre, sehol az országban nem indult ez a szak, ezért kellett egy ilyen körutat tenni. A politikatudomány egyik átfedő peremterülete a filozófiával a politikai filozófia, amivel én az 1980-as évek második felétől foglalkozom. '86-87-ben, amikor Magyarországon ezt a fogalmat még senki nem használta, én elkezdtem nyugati, külföldi egyetemek mintái alapján ezzel foglalkozni. Tehát a szó szoros értelmében nem vagyok politológus, viszont az érdeklődésem valamilyen módon mindig összefüggésben volt a politikával.
POLIP: Hogyan lett az intézet vezetője?
LA: Ennek több összetevője is van, az egyik a karrierút. Van néhány – nem sok - pont az életben, amikor lépni lehet vagy lépni kell, és ha ez a két dolog egybeesik, akkor az ember lép. Az én életemben ez a pont 2002-ben jött el. Voltak más tényezők is, például az, hogy a tanszéken a 2000-es évek elején tarthatatlan állapot alakult ki, hiszen alig voltak hallgatóink. 2002-ig egy sor olyan dologgal foglalkoztam, amely közben elsajátíthattam egy ilyen poszt betöltéséhez szükséges képességeket. '90-es években, Ágh Attila tanszékvezető mellett vittem az oktatási ügyeket, úgyhogy beletanultam az adminisztratív részekbe, az egyetemi közéletbe, illetve a politikatudomány egyetemen kívüli közéletében is elég sokat mozogtam. Az Akadémia 9. osztályának titkára, a Politikatudományi Társaság elnökségi tagja, a Politikatudományi Szemle szerkesztője voltam sok éven át, hogy csak néhányat említsek. Nagyon sok olyan dolgot tanultam meg menet közben, amit csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. 2002 környékén ezek a tapasztalatok összeértek. És vannak természetesen személyes oldalai is ennek a dolognak; nem ment olyan egyszerűen ez a váltás. Volt némi személyes konfliktus is Ágh Attilával.
POLIP: Mi irányította érdeklődését a filozófia és a politika felé?
LA: Minden kamaszban erős a filozófiai érdeklődés, mindegyik kamasz filozófus a maga módján. Ilyenkor majdnem mindenki írogat verseket, esetleg megpróbálkozik egy kis prózával is. Mondhatni a lelkem mélyén megmaradtam kamasznak, és azokat a filozofikus kérdéseket, amiket a kamaszok feltesznek én megőriztem, és úgy gondoltam, hogy a továbbiakban is érdemes ezzel foglalkozni. Hogy ebből hogy lett politika is? Itt megint több tényező esik egybe. Egyrészt a '80-as évek második felében jól látszódott, hogy politikai válság, egy rendszer válsága van, azaz nem lehetett nem foglalkozni a magyar politikával, a magyar közélettel. Ehhez jött még az, hogy én nagyon kerestem akkoriban egy "mestert", akit Magyarországon soha nem találtam meg. Az európai kultúra, a tudomány fejlődése mindig is azon alapult, hogy van egy mester és a tanítványai. Mivel én nem tudtam elfogadni az előző rendszer ideológiáját, ezért nem tudtam senkihez sem szorosan kötődni itthon. Végül egy Time magazin cikkben találtam meg a mesteremet 1987-ben, Leo Strauss személyében. Ez egy fiktív kapcsolat, mert Leo Strauss 1973-ban elhunyt. Nevét Amerikában sem sokan ismerték, csak az volt a feltűnő, hogy Ronald Reagennek a kormányzatában több egykori Strauss tanítvány dolgozott. Akkor kezdtem általa intenzíven felfedezni, mi is a politikai filozófia.
POLIP: Említette, hogy a 2000-es években a hallgatók hiányával küszködött a szak. Nem esett át a tanszék a ló túloldalára?
LA: Ha oktatási miniszter lennék, biztosan az lenne a válaszom, hogy de igen, sok az az országosan körülbelül 2000 politológus-hallgató, és ez így nincs jól. De mivel nem vagyok az, más a véleményem. Szerintem egy formálódó demokráciában a politikatudományra sokkal nagyobb szükség van, mint azt ma Magyarországon elismerik, tehát én ezt a számot nem tartom soknak. Véleményem szerint nem mennyiségi, hanem minőségi probléma van a politológusképzésben. Határozottan azt állítom, hogy ott van túl sok diák, ahol nincs megfelelő minőségű képzés. Remélem, hogy nálunk ez a minőségi képzés megvan. Mindenesetre mindent megteszünk, hogy az országban ez legyen az első számú politológus-képző hely, hogy innen kerülhessenek ki azok, akik a magyar közéletben később politikusként, az államapparátusban különböző funkciókban szakemberként tudnak dolgozni. Ha úgy tetszik, én hiszek benne, hogy itt minőségi oktatás folyik, akkor a mennyiség nem lehet probléma. Két szempont van: van egy kormányzati és van az én sajátom. Öntudatosan vallom, hogy mit szeretnék itt 2002 óta csinálni, és úgy gondolom, hogy nem sikertelen, az amivel eddig próbálkoztunk. Tudatában vagyok a problémáinknak, de a javulás nem csak az én elképzeléseimen múlik. Nagyon szívós munka kell ahhoz, hogy pozitív változások történjenek. .
POLIP: Mit tud mondani az innen kikerülő hallgatók lehetőségeiről?
LA: Beszélhetünk a már végzettekről, és arról, hogy mit jósolok azoknak, akik ez után fognak végezni. Akik már végeztek, azok más helyzetben vannak, mint a jelenlegi hallgatók. Hiszen akik még nem a bolognai rendszerben tanultak/tanulnak, azok vegyes diplomát kaptak és kapnak. Ők politológus-közgazdászok, akik az élet legkülönbözőbb területein tudnak elhelyezkedni: a Statisztikai Hivataltól kormányzati szerveken át a magánszféráig találtak munkát. Az ő helyzetük más, mint a mostani rendszerben lévőké. Beszélhetünk a három plusz kettes rendszerben hallgatók lehetőségeiről, de egyelőre nem tudok semmi kézzelfoghatót mondani. Én nem tartottam helyesnek az áttérést, de ha már így történt, az első és legégetőbb feladat számunkra az, hogy a mostani BA-s hallgatóknak minél jobb lehetőségeket teremtsünk MA-ra bejutni. Ha már MA-sek lennének, akkor fel lehetne vetni azt a kérdést, hogy a továbblépésre milyen lehetőség van. A bolognai folyamatban tanulók számára azt tudom mondani, hogy nagyon komolyan vesszük a gyakorlati oktatást, ezért van szakmai gyakorlat is. Az intézetnek nagyon jelentős a kapcsolati tőkéje, aminek köszönhetően nagyon sok lehetőség adódik. Ezekből a hallgatók is részesedhetnek, mint ahogy eddig is részesedtek. Ezzel nem akarom azt a hiú ábrándot kelteni, hogy minden itt végzett hallgatónknak a kezét meg tudjuk fogni, és valahova el tudjuk helyezni. Erről szó nincs. Nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert nem feladatunk. Kétségtelenül égető kérdés, hogy ebben az új rendszerben végzetteknek milyen lehetőségeik vannak. Közösen kell azon gondolkodni, hogy miben kell segítséget nyújtani a hallgatóknak. Felhívni esetleg a figyelmüket, mibe érdemes még energiát fektetni, például a nyelvtudásnak - nem győzöm hangsúlyozni - óriási szerepe van abban, hogy ki tud és ki nem tud elhelyezkedni. Ugyanakkor szerintem jelenleg nem ez a legkomolyabb problémája sem magának az intézetnek, sem hallgatóknak, hiszen a Közgázos diplomának önmagában vett értéke van.
POLIP: Török Gábor Önhöz irányított minket azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy miért nincs olyan óránk, amely a politikai elemzéssel foglalkozna.
LA: Az hogy egy országban milyen képzések vannak, azt sosem egy adott intézet kizárólagos joga eldönteni. Mind a társadalomtudományokban, mind a természettudományokban, mindenhol egy szakma dönti el, hogy milyen képzést lehet indítani, és milyet nem lehet indítani, mit fogad el elismert szaknak vagy szakiránynak, és mi az, amit nem fogad el. A politikai elemzést a szakma eddig nem tartotta egyetemi szintű képzésnek, ezért nem került be semmilyen képzési követelmény-rendszerbe, mint a diplomához vezető tárgykínálat vagy szakirány. Ezen lehet a későbbiekben változtatni. Már régóta vita tárgyát képezi, és vannak törekvések ennek a véghezvitelére. Egyébként vannak egyéb képzési formák, például a Századvégben van lehetőség politikai elemzést tanulni, még ha szó szerint nem is hordozza a képzés a nevében ezt. Egy politikai elemző kurzust pedig bármikor lehet indítani, ha igény van rá.
POLIP: Szóbahozta az előbb a magyar politkatudományt, mint szakmát. Mi a véleménye a szakma jelenlegi helyzetéről?
LA: A magyar politikatudomány az elmúlt tizennyolc évben, mióta komolyan lehet vele foglalkozni, átment egy fejlődési folyamaton, amely több részletből áll.
Az egyik részlete az volt, hogy a magyar politikatudománynak fel kellett fedeznie saját hagyományait. Fel kellett fedezni azt, hogy a magyar politikatudomány nem 1990-ben született, csak teljesen feledésbe merült az, ami az 1948-as kommunista hatalomátvétel előtt Magyarországon mindig is volt: a magyar politikatudomány vagy államtudomány párhuzamosan fejlődött az európai politikatudománnyal. Az államtudománynak Magyarországon nagyon komoly hagyománya van, ami visszanyúlik a XVIII. századig. Ezzel többen is foglalkoztak, néhányan írtak könyvet is ezekről a kérdésekről. Ez volt az 1990-es évek szakmai önfelfedezése,
A másik része pedig az, hogy miközben itt Magyarországon nem volt politikatudomány, csak egy ideológiai tárgy, amit tudományos szocializmusnak neveztek, addig külföldön a politikatudomány ugyanúgy szakosodott, mint bármely más tudományág. Ezt kellett az 1990-es évek elején megismernünk, hogy hol tart a politikatudomány ma a világban. Akkor az a nagy felismerés történt, hogy hasonlóan a politikához, a politikatudományban is érződik az amerikai hatás. Az Egyesült Államokban az előző század eleje óta kiterjedt, intézményesült és élesen szakosodott politikatudomány folyik. Ez a szakosodási folyamat Magyarországon napjainkban indult be, miután nagyjából megismertük, hogy mi ez az amerikai, és nyugati politikatudomány. Ezt mindig az általános orvos – szakorvos példájával szoktam jellemezni. Létezik olyan, hogy általános orvos, ahogy létezik olyan is, hogy általános politológus, de valójában a dolog logikája megköveteli azt, hogy mindenkinek valamilyen területre szakosodni kell. Olyan ember nincs, aki a politológia egészét képes megismerni. Tehát van aki az intézményrendszerekre összpontosít, mások a pártokra, van aki komparatív vonalra megy, másokat inkább a nemzetközi dimenziók irányába viszi az érdeklődésük, vagy esetleg politikai filozófia irányába. Ha valakire azt mondják, hogy politológus, azzal ma már nem mondtunk sokat, legfeljebb egy médiaszereplésnél lehet ilyet mondani. De hát senki sem mondhatja, hogy - ha már elhangzott a neve -, hogy Török Gábornak köze lenne a politikai filozófiához, ahogy én sem állíthatom, hogy a pártrendszerek terén, az általánosan elvárhatónál mélyebb ismereteim lennének. Bár ez a külvilág számára még nem annyira feltűnő, érdemes így szemlélni a változásokat.
POLIP: Jogosnak tartja a politológusok média-szerepléseinek bírálatát?
LA: Bírálni mindenkit, és mindent lehet. Én ezt megítélni nem tudom, annyit tudok tenni, hogy elmondom saját kapcsolatomat a médiával. Nagyon sokáig tartózkodtam a médiaszerepléstől. Nem azért, mert úgy gondoltam, hogy ördögtől való, ha valaki a médiában szerepel. Aztán a 2002-es választási eredmények miatt úgy döntöttem, hogy kiállok és elmondom a véleményemet a politikáról. A médiaszereplés, akármennyire is törekszik valaki a steril elemzésre, bekerül abba a közegbe, ami a politika erőtere, és ott nem maradhat senki érintetlenül. Olyan szempontból, hogy mi a politikai véleménye, az kisejlik az elemzéséből, mindegy, hogy mit is gondol magáról az illető. Azt akarom mondani, hogy két dologról beszélünk, amiért a kritikának nincs túl nagy jelentősége. Van aki megmarad az akadémia falain belül, és van aki azt mondja, hogy ő részt vesz a közéletben, és akkor gyakorlatilag publicisztikai tevékenységet folytat. Valamilyen módon beavatkozik a politikába. De ez elmondható a közgazdászról, a szociológusról, a jogászról, adott esetben a pszichológusról, vagy bármely más tudományág képviselőjéről, ebben semmi különleges nincs.
POLIP: Ön szerint sincs élet a politikán kívül?
LA: A politikatudomány egy nagyon sajátos tudomány. Azt kell eldönteni, hogy politikatudományt lehet-e kizárólag egyetemi körülmények között tanulmányozni. Lehet-e a tárgyamtól, jelen esetben a politikatudománytól egy olyan kívülálló, távolságtartó magatartást felvenni, ami egy részről megadja a távolságot, más részről eltakarja a politikai életet. Én szerintem a politika praktikus dolog, ha valaki meg akarja ismerni, annak valamilyen módon közelebb kell kerülnie ehhez a praktikumhoz. Lehet hűvös távolságtartással nézni és tanulmányozni a politikát, de én úgy gondolom, hogy az alapanyag, a politika olyan, hogy ahhoz közelebb kell menni, hogy az ember megtudja, hogyan működik. Szerintem téves az a meglátás, hogy a politikát kívülállóként meg lehet érteni. Lehet gyártani számokat, statisztikákat, meg sok mindent, de nem tudom, hogy ez mennyire politikatudomány, és mennyire egy általános társadalomtudományi módszertannak a lefordítása egy adott területre. Ezek vitakérdések. Az én álláspontom, az hogy a politikát nem lehet megérteni, anélkül, hogy az ember közelebb menne hozzá. Ez nem jelenti azt, hogy valakinek politikussá kell válnia. Nehéz kérdés, hogy hol a határ. Nincs ember, vagy könyv, ami erre megadná a választ. Sok esetet láthatunk, amely kapcsán felmerül a fenti kérdés. Bihari Mihály, a szomszéd vár, az ELTE politikatudományi tanszékének az alapítója, hosszú időn keresztül a vezetője, az Alkotmány Bíróság elnöke lett. Szabó Máté, Bihari Mihály utóda, intézetigazgató, amellett ombudsman. Navracsics Tibor frakcióvezető, közben a diákok szavazatai alapján az ELTE legnépszerűbb oktatója. Ők átlépték ezt a határt, vagy nem lépték át? Szerintem átlépték. Tehát, hogy hol van ez a határ, azt ember nem mondja meg, de erős véleménye lehet mindenkinek arról, hogy mi az ami még elfogadható, és mi az ami már nem.
Egyébként a politikán kívül is van élet: a filozófia legfontosabb kérdései politikán kívüliek. Mi a lét? Van-e Isten? Megismerhető-e a világ? Mi a természet? Tanítható-e az erkölcs? Ne feledjék el, hogy a filozófus számára a politika mindig is játék volt – igaz, a legkomolyabb játék.
POLIP: A Heti Válasz szerkesztőbizottságának a tagja. Összeegyeztethetőnek tartja a tudományos munkásságát azzal, hogy egy egyértelműen Fidesz közelinek elkönyvelt lapnak dolgozik?
LA: Nem dolgozom a Heti Válasznak. A szerkesztőbizottsági tagság megtisztelő tisztség, de semmi effektív munka nem jár vele. Azt, hogy mi kerül bele a lapba, én is az újságból tudom meg. Időnként vannak beszélgetések, ahol megkérdezik a lapot ténylegesen előállító szerkesztők, hogy mi a véleményem a lapról. Én ilyenkor elmondom, de ennek még praktikus következményei sem feltétlenül szoktak lenni. Egyébként ez nagyjából ugyanaz a kérdés, mint az előző, hogy hol van a határ. Tekintettel arra, hogy a szerkesztőbizottsági tagságból fakadó kötelezettségeim munkának nem nevezhetőek, valamint nem kapok onnan pénzt, szerintem ezzel nem lépem át a képzeletbeli határvonalat, ami a politikusi és az akadémiai szerep között húzódik.
Hogy válaszoljak az implicit kérdésre is: abból, hogy egy lap valamely politikai párthoz, vagy politikai mozgalomhoz közel áll, nem következik az – és itt van a csalóka látszat, hogy egy korábbi problémára is visszatérjek –, hogy egy ilyen lapot, jelen esetben mondjuk, a Fideszből irányítanának. Abszolút nincs szó ilyesmiről. Sőt azt kell, hogy mondanom, hogy adott esetben több a konfliktusa a párttal egy ilyen lapnak, mint azt sokan gondolnák. Itt jön elő megint az a kérdés, hogy az ember kívülről jól meg tudja-e ítélni a politikai dolgokat, vagy beljebb kell menni, hogy meglássa, mik is a valódi okok. A Heti Válasz politikai irányultsága természetesen megállapítható, de ez abszolút saját döntése, hiszen semmiféle közpénzt nem kap, semmiféle pártpénz nincs benne, vagyis a piacról kell megélnie a lapnak. Márpedig a piacról csak az él meg, aki próbálja követni és formálni az olvasók igényeit és érdeklődését.
POLIP: 2002-ben jelent meg a Konzervatív kiáltvány című könyve. Ebben többek között ír a konzervatív paradoxonról, ami ha jól értelmeztem, annak a problémája, hogy a posztkommunista államban először radikális lépésekre van szükség, mellyel a konzerválásra méltó értékeket meg lehet teremteni, és csak utána lehet a klasszikus értelemben vett konzervatív politikát folytatni. 2002-ben azt írta, hogy a paradoxon megoldása az idő feladata. Hogyan látja, megoldódott a paradoxon? Lát előrelépéseket?
LA: Nem oldotta meg, és mivel nem vagyok jós, nem is akarok bizonytalan jóslatokba bocsátkozni. Azt látom, hogy a konzervativizmus megerősödött Magyarországon. A politikatudományhoz hasonlóan, hazánkban nem volt szisztematikus konzervatív gondolkodás sem. A konzervatív paradoxon megértéséhez a rendszerváltásból kell kiindulnunk. A rendszerváltás lényegéből fakad az - és itt a filozófia nagyon sokat segített, hisz már a 17-19. századi filozófusok leírták –, hogy egy intézményrendszert le lehet cserélni, ez viszonylag tervezhető, de azt, amit ma politikai kultúrának nevezünk: attitűdöket, normákat, értékeket, szokásokat, mindent, ami az intézmények mögött áll, és az intézményeket működteti és élteti, azt nem lehet megváltoztatni úgy, hogy holnaptól valami más lesz. A paradoxon pontosan ez, hogy azok lettek konzervatívok, akiknek érdekükben állt konzerválni a rendszerváltás előtti dolgokat. Népszerűbb nyelven kifejezve, tovább él-e a kádári mentalitás? A kérdést vizsgálva kiderül, hogy a politikai jobboldal ezzel a jelenséggel nem tudott mit kezdeni, és a Fidesz ebbe is bukott bele 2002-ben, most pedig úgy néz ki, hogy a politikai baloldal, a posztkommunisták és liberálisok együtt, szintén nem tud mit kezdeni a modern, hedonista politikát elváró tömegekkel. Kiderült, hogy ők se tudják csak úgy megváltoztatni az emberek mentalitását, és akkor nem kell csodálkozni, hogy a népszavazáson miért is kaptak annyi, az álláspontjukkal ellentétes szavazatot. Vagyis a rendszerváltásnak nevezett folyamat, mely Kelet-Európában ’89-ben indult el, valójában nagyon lassan megy végbe.
A magyar konzervativizmus paradox volta abban van, hogy akik hatalmon voltak ’89 előtt azok egy csomó mindent meg tudtak őrizni utána is, nekik volt érdekük konzerválni dolgokat, hiszen ez az ő hatalmukat erősítette. A konzervativizmus így az egyik jellemző vonására szűkült: a tradicionalizmusra, holott a konzervativizmus nem csak a hagyományokról szól. Horn Gyula egyébként tökéletesen megtestesíti a magyar konzervatív-tradicionalista politikát. Ő pontosan értette ezt a nyelvet, ezt a mentalitást, zsigereiben volt az, hogy hogyan kell konzervatív politikát folytatni. Azokat pedig, akik ideológiai értelemben konzervatívoknak mondják magukat, szinte baloldali forradalmiság, lendület, sok olyan tulajdonság jellemez, ami a nevükkel ellentétes magatartásra készteti őket.
Összegezve a paradoxon abból adódik, hogy míg intézményrendszert lehet rövid idő alatt gyökeresen átalakítani, addig politikai kultúrát, közerkölcsöket nem. Ez a konzervatív politikai szerepek felcserélődéséhez vezetett.
POLIP: Az elején szerettük volna még megkérdezni, hogy Ön hogyan élte meg a rendszerváltást, milyen személyes élményei fűződnek hozzá?
LA: Nagyon sok gyanakvással, és kétellyel viszonyultam a rendszerváltáshoz. A rendszerváltás nélkülözte azt az aktív társadalmi támogatást, amely a kerekasztaloknál tanácskozó, új alkotmányt hozó rendszerváltó eliten túl, másokat is magával ragadott volna Akkor számomra úgy tűnt fel, hogy tőlem függetlenül zajlik, nem éreztem, hogy ez az én életem szerves része lenne. Ugyanakkor természetesen támogattam. Azért mondom, hogy természetesen, mert engem 1972-ben (16 éves voltam) kirúgtak a KISZ-ből, sose voltam se párttag, se szakszervezeti tag, tehát abszolút kívül helyezkedtem el a régi rendszeren. Ugyanakkor nem voltam ellenzéki sem, annál az egyszerű oknál fogva, mert az a néhány ellenzéki, akivel találkoztam, emberileg nem volt rokonszenves. Így úgy gondoltam, hogy én nem tudnék ehhez kapcsolódni.
1989-et úgy éltem meg, hogy változás van, ami jó, de aktív szerepem ebben nekem nincs, hiszen én tudományos pályán akarok mozogni. A filozófus nem olyan, aki bemegy az élet sűrűjébe, sose akartam ideológus lenni, úgyhogy inkább szemlélődő álláspontot alakítottam ki.
Ugyanakkor nem voltam teljesen passzív sem. 1990 késő őszén, a taxisblokád alatt megbénult egész Budapestnek a közlekedése. Nagyon érdekes politikai hangulat volt, és én is be voltam zárva, nem lehetett menni sehova, legfeljebb gyalog. Ekkor olvastam egy hosszabb cikket, valamelyik külföldi lapban, amelynek az volt a címe, hogy „Rohanás a kapitalizmusba”. Ebben a szerző leírta, hogy Kelet-Európa volt kommunista országai hogyan kezdtek el rohanni a kapitalizmusba. Lefordítottam ezt a cikket, és mivel már akkor jól ismertem a mostani főszerkesztőt, Vörös T. Károlyt, elküldtem a Népszabadságnak a fordítást. A következő hét végi melléklet vezető írása ez volt. Én így, szellemi-intellektuális eszközökkel igyekeztem hozzájárulni a rendszerváltáshoz.
POLIP: lejárt a 45 percünk, köszönjük szépen az interjút.
LA: Én is köszönöm.
Készítették: Sicahiwapin és Szasulja
Utolsó kommentek