Miközben kis hazánkban mindenki arra pazarolja a drága idejét, hogy a közelgő népszavazással foglalkozik, a két oldal egyre irreálisabb kampányszlogeneken és egy  beszédből jól kiragadható és idézgethető mondatokon töri a fejét, a Napkeltében minden reggel egymást váltja Juhász Ferenc és Tarlós István, a magyar ember meg ezen izgatja magát, tőlünk délre éppen történik a történelem.

         Létrejött egy ország, még egy, ami kiemelkedett az ex-jugoszláv katyvaszból. Még egy darabot lecsíptek Szerbiából, ami miatt a különben is (nem teljesen véletlenül) agresszív, vérbosszútállós nacionalista  huligánoknak elkönyvelt szerbeknek megint fölmehet az agyvize. Immár két ország népe lepi el az utcákat valahol Dél-Európában, az egyik ünnepel, a másik üvölt, dühöng és tör, zúz, gyújtogat. És a magyar nép tanácstalanul áll, hogy mit is gondoljon, nem is tudja meg senkitől, legalábbis Juhász Ferenctől, Tarlós Istvántól és a többi megmondós-jövőcsinálós embertől biztosan nem.

Pedig rettenetesen bonyolult a helyzet. Már csak azért is, mert szeretünk érzelmi-politizálni. Itt viszont nagyon nehéz eldönteni, ki a jó és ki a rossz fiú, főleg nekünk, magyaroknak. Ugyanis itt vannak szegény koszovói albánok, akiket irtottak és elnyomtak a szerbek, és akik most valószínűleg  a nemzetközi jogot tényleg semmibe véve elszakadtak. Itt vannak szegény szerbek, akiknek az országa egyre fogy, ezzel fordítottan arányosan  lesznek nagy tömegekben agresszívek, kezdenek utálni majd minden országot. Szegénykékről már így is erősek a sztereotípiák nyugaton (meg persze nálunk is), de hát hogy próbáljanak meg ezek ellen tenni, ha nemzeti traumák érik őket, és valahol jogosan érzik úgy, hogy csak velük van kibaszva ezen a világon? Gondoljunk csak bele, mi van itthon még mindig Trianon miatt! De erről majd később. És most beszorultak a legrosszabb helyzetbe, amibe valószínűleg lehet. Ha tényleg beváltják a fenyegetéseiket, és megszüntetnek minden diplomáciai kapcsolatot minden olyan országgal, aki elismeri vagy nem utasítja el Koszovó létezését, az nekik is nagyon rossz lesz, lőttek az integrációs terveknek (amire valószínűleg szükségük lenne különben), lőttek a szelídülésnek, a nacionalisták csitításának. Mást viszont nem igazán tehetnek, egy szerb politikus sem engedheti meg magának, hogy azt mondja: „hát, ez oda lett, de sebaj, akkor legyünk européerek”, már csak azért sem, mert ők is szerbek, és mert valószínűleg meg is ölnék őket. Nincs tehát választás, egyedül maradnak, pontosabban az oroszok vállára borulhatnak sírni. Az oroszok persze sokkal nagyobb hisztit csinálnak az egészből, mint kellene, háborúról, meg ilyenekről beszélnek, valószínűleg csak azért, hogy borsot törhessenek a nyugat orra alá.  És akkor ugye ott van az előbb emlegetett nyugat, az EU, az USA. Az egész Unió azzal szeretné megszelídíteni a szerbeket, hogy felgyorsítják az integrációs programot, de az nemsokára a szerbek nagy többségének nem kell majd, hallani sem akarnak majd róla. Amerika pedig kvázi fölszólít mindenkit Koszovó elfogadására, még talán a szerbeket is. Tehát senki nem jó ebben a játékban, senkinek nincs igaza, és én mégsem olvasom sehol, hogy olyan borzasztóan gondolkodnánk ezen az egészen. Először is nagyon furcsállom, hogy eddig csak egy román történész és egy vajdasági származású diplomata fogalmazta meg azt, hogy ami történt erősen emlékeztet Trianonra. Namost, amennyiben ez így van, és így van, akkor hogy van az, hogy eddig egy irredenta nagymagyar  sem szakadt ketté a dilemmában, hogy akkor az elszakadt kisebbségnek szurkoljon, vagy egy „megcsonkított nemzet” polgárainak? Vagy ha ez mással történik, az ér?

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy nem kellene elismernünk Koszovót, hiszen ami történt, megtörtént, azon bátorítani a szerbeket, hogy ne nézzenek szembe a valósággal fölösleges és felelőtlen dolog lenne. Magyarország és a vajdasági magyarság Koszovó függetlenségével hosszútávon valószínűleg csak nyerhet, hiszen, ahogy azt a Indexen megírták, egy nagy létszámú szerb kisebbség léte arra kényszeríti majd Szerbiát, hogy úgy bánjon a területén élő kisebbségekkel, ahogy szeretné, hogy mások a szerb kisebbséggel  bánjanak. Én csak arra szeretnék megkérni mindenkit, aki olvassa ezt az írást,  próbálja lerázni a közhelyeket, a kollektív véleményeket és gondolkodjon kicsit el azon, mi történik  most a balkánon. Én megtettem, és arra a következtetésre jutottam, hogy bár nem akarok ítéletet mondani arról, mi helyes és mi nem (ez nem is a dolgom, és nem is lehetséges), igenis sajnálom a szerbeket,  azért, amilyen helyzetbe kerültek. És az a véleményem, hogy mielőtt bárki is komoly nemzetközi politikai lépéseket tesz Európában, minden egyes embernek ezen a kontinensen meg kellene állnia és csak egy percig velem együtt sajnálni őket. Aztán minden mehet tovább.