Lassan elérkezve az első egyetemi tanévem végéhez sokat gondolkodtam azon, hogy vajon tanultam-e valamit ebben az évben. Jobban értem és máshogy látom-e a világot, mint amirok még nem jártam egyetemre, és ha igen, akkor ez mennyiben köszönhető a magyar felsőoktatásnak és mennyiben a saját egyedfejlődésemnek? Az egész gondolkodási folyamat konklúzióját most nem ismertetem, írásomnak csupán az a célja, hogy egy fontos dolgot kifejtsek, amit megértettem, és amiben az egyetem nagy segítségemre volt: ez a jogállamiság és a jogbiztonság elve. Amikor is pont abból a tárgyból készültem vizsgára, aminek többek között ez az elv , különböző elméleteivel együtt a kurikulumában szerepel, rájöttem, hogy az egyetemi tanár potenciálisan egy olyan „politikai intézmény” (tisztelet a kivételnek), ami nélkülözi a jogbiztonságot. feltevésem pedig azóta több ízben igazolást nyert.
Elvileg mi azért szeretünk jogállamban élni, mert ahol minden szereplőre egyaránt érvényes szabályok határozzák meg, mit szabad és mit nem, ott az emberek tettei és azok következményei viszonylag kiszámíthatók. Ha tisztában vagyok a szabályokkal, és feltételezem, hogy a szabályok betarttatója nem változtathatja meg azokat menet közben, akkor tudom, mi az a minimum, amit teljesítenem kell egy adott cél eléréséhez, mi történik, ha a minimum alatt vagy fölött teljesítek. Így előre meghatározhatom, mi a célom, megtervezhetem, hogy annak teljesítése mennyi ráfordítást igényel, és legfeljebb csak akkor van okom kételkednem a sikerben, ha eltértem a tervtől. Egy vizsgára való felkészülésnél ezek szerint ismerhetném, mit várnak el tőlem, mi az a tudásmennyiség, amit magamévá téve bizton átmegyek és/vagy mik azok a kompetenciák, amikkel rendelkeznem kell, hogy a vizsgáztató úgy ítélje meg, teljesítettem az általa elvárt minimumot. A vizsgaidőszak alatt azonban szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy ez az elv nem minden esetben érvényesül. A valóságban ugyanis a tudásmennyiségnek nincs megadott mértékegysége, szóbeli vizsgánál például nincs szabály, ami meghatározná az osztályozás szintjei közti különbséget. Így a vizsgáztató a képzeletbeli ponthatárokat esetileg változtathatja, és mivel a döntés egyedül rá van bízva, nincs kontroll, hogy a változtatásokat milyen tényezők befolyásolják. Ilyen körülmények között azonban semmi sem garantált, a diák a tanár kegyeire van bízva, aki a vizsgáztató teremben élet és halál ura. Ez magában természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel a szuverén hatalommal minden tanár automatikusan visszaél, csupán azt, hogy ebben semmi nem gátolja meg. Röviden és velősen, egy tanár azt buktat meg, akit csak akar, teljesen függetlenül az áldozat tudásától, képességeitől és erőkifejtésétől. Ez a tudat a diákban azt az érzetet kelti, hogy nincs biztonságban, hogy céljainak elérése egy, az ő viselkedésétől független és általa befolyásolhatatlan felettes erőtől függ. Ez pedig véleményem szerint végtelenül ijesztő, félelmetes gondolat. Ha ez a félelem az egyetemen túl, az élet minden szférájára kiterjedne, a világ egy szörnyűséges hely lenne. Itt persze eszünkbe jut, hogy erre sajnos volt és van példa a világtörténelemben, és ha eddig nem is tudtuk értelmezni ezt, a saját bőrünkön kicsinyítve megtapasztalva átérezhetjük azt a rettegést, amit a jogbiztonságot nélkülözők érezhettek és érezhetnek egész életükön át. Ugyan én még jó pár évig ebben a lét és jogbiztonság nélküli környezetben fogom tölteni az időm nagy részét, részlegesen kiszolgáltatva potenciális önkényuraknak és önkényhölgyeknek, megtanultam értékelni a jogállamiságot és gyűlölni annak megtagadását. Ezt pedig csakis az egyetemnek köszönhetem.
Ugyan én még jó pár évig ébben a lét- és jogbiztonság nélküli környezetben fogom tölteni az időm nagy részét, részlegesen kiszolgáltatva potenciális önkényuraknak és önkényhölgyeknek, megtanultam értékelni a jogállamiságot és gyűlölni annak megtagadását. Ezt pedig csakis az egyetemnek köszönhetem.
Utolsó kommentek