Szasulja szerdai bejegyzése utáni eszmecserében felmerült Koszovó függetlenedésének kérdése is. A népek, népcsoportok vagy vallási felekezetek autonómiára vagy egy új ország megalapítására irányúló törekvései nemcsak a közvetlenül érintett állam(ok) polgárait osztja meg a többi politikai témánál erősebben, hanem a többi olyan felet is, ahol jelentős számú kisebbség/etnikai csoport él a (relatív) többség mellett. 

            A témában a hazai média természetesen a minket közvetlenül érintő erdélyi autonómiaelképzelésekről számol be a leggyakrabban, és (sajnos) sok esetben informálnak a Szlovákiában egyre általánosabbá váló magyarellenes megnyilvánulásokról is. Emellett az iraki háború kapcsán hallhatunk a siiták és szunniták közti véres akciókról, afrikai törzsi ellentétekről és az ezredforduló óta ismét lángoló izraeli-palesztín konfliktusról. Fontos azonban látni, hogy elszakadási szándékok újabban a világ békésebb, fejlettebb részein is meghatározó témái az adott országok politikai napirendjének. Arrafelé tárgyalásos úton, részletes menetrendet felvázolva és biztosítékokat is beépítve képzelik el a folyamatot, amelyet mindkét fél konszenzussal elfogad el. Ezeket szem előtt tartva furcsa és meglepő a lakoták december közepi lépése, mellyel az USA-val kötött szerződéseik visszavonását tartalmazó levelet küldtek el a szuperhatalom külügyminisztériumába (forrás: http://www.nol.hu/cikk/475679/). A cikk tévesen egyenlőségjelet tesz a sziúk és a lakoták közé. A lakoták a sziúk három etnikai divíziója közül a legnagyobb. Leghíresebb közülük a Kispál és a Borz által is megénekelt Ülő Bika és Vörös Felhő, illetve az egyik legnagyobb harcos, Szilaj Ló. A Nagy indiánkönyv lelkes olvasója J. F. Cooper elfogultsága miatt véres, "sziú kutyaként" ismerheti őket, akik fennmaradásukért akár a sápadtarcúakkal is szövetkeznek és elárulják a többi törzset. Ha megnézzük a történelmet láthatjuk, hogy mekkora tomahawk van az írók és költők kézében (mondjuk nem tényszerűségéért rajonganak sok-sok ezren az indiánregényekért). A sziúkhoz tartozó dakoták valóban kötöttek kereskedelmi egyezményeket, de korántsem ez volt a jellemző. A XIX. század közepén rezerervátumokba zárták őket, amelyek területe a mai napig folyamatosan változik a fehérek éppen aktuális szükséglete függvényében (kőolaj, fa, stb). Az első jelentősebb összecsapásra az 1862-es éhinséget követően került sor, mikoris egy kereskedő azzal küldte el az elégedetlen, alultáplált őslakosokat, hogy egyék a füvet vagy a saját sz****kat. Ennek eredményeként a nyáron farmereket támadtak meg, öltek meg, és fosztottak ki, amelynek a novemberben és decemberben hozott halálos ítéletek kihérdetései vetettek végett. 600 dakota kivégzését az amerikai történelem legnagyobb tömeggyilkosságának tartják mind a mai napig. Az egy évtizednyi csend után kitört Vörös Felhő vezette háború a inián győzelemmel zárult, megszerezve Powder River Country feletti ellenőrzést. Feket Domb háborúja után a szomorú végű Sebesült Térd-i események (a fehérek a rezervátumba toloncolás közben 150 férfit, nőt és gyereket lőttek le, 1890) a sziúk beletörődtek sorsukba. Most azonban egy új, független államot akarnak létrehozni Észak és Déldakota, Wyoming, Nebraska és Montana területén, saját útlevéllel és külföldi képviseletekkel. A cél érdekében jogilag el tudják lehetetleníteni az ingatlanok adás-vételét, ami megnehezítheti az ásványkincsek kiaknázását.

         Sajnos azóta csend van az ügy menetéről a médáiban. Se a  BBC, se a New York Times oldalán nem találtam információkat arról, vajon válaszolt a külügyminisztérium az indiánoknak, és azok vajon éltek-e a kezükben lévő jogi eszközökkel. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy az 1990-es átalakulásokat követően sokan úgy vélték, hogy vége a történelemnek, a határok állandósága mellett az építkezés korszaka köszönt be, de máig vannak olyan sebek, melyek begyógyítása nélkül csak nehezen lehet békésen és bizalommal élni egymás mellett.