„Minthogy minden városállamban egy bizonyos közösséget ismerhetünk fel, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen az emberek mindent a jónak látó cél érdekében tesznek), világos, hogy noha mindezek valami jó elérésére törekszenek, a legfőbb jó elérésére elsősorban mégis az a legfelsőbb rendű közösség törekszik, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit városállamnak nevezünk, vagyis az állami közösség.” (Arisztotelész)

Ó.B. 

EÖ

avagy Dalok a holdbéli nyúlról

A szövegrészlet axiomatikus állítása, miszerint a közösség valami jó (közjó)

megalakítására alakult, meghatározza a gondolat összes további pontját. Magam ezt az állítást nem cáfolnám abban az esetben, azzal a kitétellel, hogy megfelelően definiáljuk a „jó” fogalmát – ez pedig ebben az aspektusban artikulálva csak az ember (mint kollektív/egoista individuum) túlélése lehet – a szó leginkább darwini értelmében.

Engels (korai etológusok munkáira támaszkodva) azt a megállapítást teszi, hogy az

ember éppen csak egy kevéssel fejlettebb születésétől fogva (tehát biológiai sajátosságait illetően), mint a többi állat. A korlátlan nemi érintkezés egykori szükségszerűségének bizonyításakor igazolja, hogy az emberek a kezdetek kezdetétől hordákba rendeződve éltek. Ennél nagyobb, másabb csoportosulási formáról nem is érdemes beszélnünk egészen a Barbárság koráig, mely az előbb említett gondolkodó szerint (Morgan és Marx megállapításai alapján) a letelepedéssel veszi kezdetét (ami azonban még nem jelenti a földművelés, az állattenyésztés kialakulásait). Az ember valódi előnye tehát kollektív fejlettségében rejlik. Ezt állapítja meg Kant is az 1760-as végén.

Arra a pontra értünk tehát, hogy az állítás látszólag igazolt – amennyiben a jót a

túléléssel definiáljuk, a közösség ezt szolgálta. Azonban kérdés, hogy ez a továbbiakban hogyan változott, és kérdés, hogy ezt tényleg egy jó cél felé haladva tette és teszi az ember, vagy ösztönösen, a körülmények változásaihoz igazodva.

Az „emberiség egyetemes történetének” horizontja jól láthatóan nem a XVIII-XIX.

század fejleménye. Az emberi faj kollektív útjának vizsgálata különböző nézőpontból, más-más axiomatikussággal, az ókortól kezdve artikulálódott. Ám az antropológiai hátterű etikát felállító perspektíva megérkezéséig valóban több ezer évnek kellett eltellnie – más ami a modern politikatudományt illeti. Míg Fourier Kant és Hegel hátszelével juthat el az embereközpontú társadalom utópiájához addig (bár az említett szerzők hivatkozásával) Saint-Simon logikus módon a kereszténységből (és az egyházak kritikájából) kiindulva jut el a harmadik rend (a legnagyobb rend) centrumba helyezéséig.

Tudományos szocialista szempontból a történelmi materializmus két dolgot vizsgál: Hogy

egy társadalom hogyan reprodukálja önmagát, illetve hogy hogyan hozza létre termelőeszközeit. Ebből az aspektusból a közösség fejlődést jelent. Az ember útja a vérfertőzéstől a csoportházasságig (beszéljünk bár annak bármilyen formájáról), még pusztán evolúciós alapon ment végbe.

A társadalom fejlődése azonban folyamatosan a családon, majd a társadalmon belüli

osztályharchoz vezetett.

 Ez a fajta konfliktus pedig nem az iparosodással vette kezdetét, hanem az állattenyésztő, és földművelő társadalmakkal. Ilyen módon sem a város, sem a városállam nem lehet „jó”. Tarthatna persze jó cél felé, még akkor is, ha a fejlődés inkább csak történik az emberrel, semmint hogy ő alakítaná.

A nők jogai az első világ társadalmi berendezkedéseiben, és az

általuk akkreditált társadalmakban folyamatosan rendeződtek, és rendeződnek. „A nők jogainak kiterjesztése a legfontosabb feltétele a társadalmi fejlődésnek” - mondja többek közt Fourier. Ám kérdés az, hogy nincsenek-e olyan antropológiai elvárásai az emberi egyénnek, és kollektív emberiségnek, melyeknek ezek a berendezkedések nem felelnek meg. További kérdés, hogy az előbb említett „nyugati” társadalmak politikája (nemzetközi politikája), megfelel-e a saját maguk által akkreditált, keresztényi jellegű (vagy eredetű) erkölcs szabályainak. A szociális állam az egyének alapvető elvárásait kielégíti, ám komoly ellentmondásokat találhatunk azok szocializációja és társadalmi manipulációja, illetve a beléjük nevelni akart, kollektív eredetükből individualistává formált keresztény eredetű erkölcs, illetve ösztöneik között. Bár a szövegrészlet teljes egészében megfelel Kant Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből című munkájának alapvonalainak, meg csak el sem tudja képzelni az ilyen társadalmakban megjelenő újszerű konfliktusokat. Sem a szöveg, sem a „modern” ember kollektív vívmánya, a demokrácia nem ismeri, nem ismeri el az ember állati eredetét. Míg Babeuf vagy Saint-Simon sok szempontból demokratikusnak tekinthető vészkiáltásai válaszra lelhettek a demokratikus, nyugati „ideológiában”, úgy Fourier észrevételei kevésbé. A szocializmus kisajátításáért való harcban Marx és Engels győzött, ezzel (állításuk szerint) szintetizálva, de még inkább az altruitásba visszaküldve az utópista szerzőket. A szovjet típusú diktatúra ellenben, miután kisajátította a kommunizmust, bukásával (mely szükségszerű volt) magával rántotta Marxot és Engelst is a „Barbárság” korába. A posztmateriális korban van remény a tulajdonképpeni utópista-szocialista, antropológiai hátterű eszmék kiteljesedésére (vélhetően a demokrácián belül). Ám kérdés az, hogy van-e remény a középkort idéző nemzetközi politika változására, és az emberi érdekek rövid időn belüli kiteljesedésére.

A közösségi fejlődés, kollektivizálódás nem „jó”, vagy „rossz” út, vagy egyetemes cél

hanem szükségszerű kísérője az embereiség megjelenésének. Az hogy ez milyen irány felé tart, majd megítéli az éppen domináns, egyetlen járható utat megtestesítő ideológia.